A két világháború közötti magyar politikai történelem egyik legsúlyosabb és legsarkosabb megítélésű bírósági eljárása a Kominternhez köthető kommunista szervezkedés vezetői ellen lefolytatott 1932-es statáriális per volt. A Horthy-korszak hatóságai a biatorbágyi merénylet után életbe léptetett rendkívüli jogrendet kihasználva számoltak fel egy illegális szervezetet, amelynek élén Fürst Sándor és tisztségviselő társai álltak. Az eljárás nemcsak jogtörténeti szempontból bírt kiemelkedő jelentőséggel, hanem a későbbi évtizedek politikai emlékezetét és szocialista mártírkultuszát is alapjaiban határozta meg.
Fürst Sándor és Sallai Imre szerepe az illegális munkásmozgalomban
Fürst Sándor 1903. november 27-én született a Vas megyei Rumban. Fiatalon magántisztviselőként helyezkedett el, és többek között a Magyar Ruggyantaárugyár Rt. alkalmazásában dolgozott. Pályafutása korai szakaszában a szociáldemokrata szakszervezeti mozgalomban vállalt szerepet, majd 1926-ban csatlakozott az akkor már betiltott, illegálisan működő Kommunisták Magyarországi Pártjához (KMP). Szervezői tevékenysége miatt a hatóságok hamar megfigyelés alá vonták: 1928-tól kezdve egymást követően többször is letartóztatták, és bár konkrét bűncselekményt hosszú ideig nem tudtak rábizonyítani, politikai elkötelezettsége miatt rendszeresen elveszítette állását.
A Tanácsköztársaság bukását követő időszakban a hazai kommunista szervezkedés folyamatos akadályokba és leleplezésekbe ütközött. A helyzet rendezése érdekében a Kommunista Internacionálé (Komintern) moszkvai központi vezetése 1931-ben átfogó vizsgálatot indított, és elrendelte a magyarországi párthálózat alapvető szerkezeti átalakítását.
- A megújított hazai titkárság vezetését Fürst Sándor vette át, mellette Sebes György, valamint Sallai Imre játszottak kulcsszerepet.
- A Szovjetunióból hazatérő Sallai Imre, valamint Karikás Frigyes a szervezési munka koordinálását és a propagandakiadványok sajtófeladatait kapták feladatul.
- A szigorú konspiratív szabályok és a folyamatos rendőri megfigyelés miatt a központi irányítás rendkívül nehéz körülmények között zajlott.
A biatorbágyi merénylet hatása és a statáriális bíráskodás kiterjesztése
- szeptember 13-án, nem sokkal éjfél után súlyos tragédia rázta meg az országot: a torbágyi – mai nevén biatorbágyi – vasúti viadukton felrobbantották a Budapestről Bécsbe tartó gyorsvonat alatt a síneket. A mozdony és hat vasúti kocsi a mélybe zuhant, a merénylet következtében 22 ember életét vesztette, 17-en pedig súlyos sérüléseket szenvedtek. A helyszínen talált röplap a munkásosztály nevében szólított fel harcra a kapitalizmus ellen. Bár a robbantást valójában a zavart elméjű Matuska Szilveszter hajtotta végre, a hatóságok és a kormányzat az első pillanattól kezdve a kommunista mozgalmat tették felelőssé a merényletért.
A történtekre reagálva Károlyi Gyula kormánya és Zsitvay Tibor igazságügy-miniszter 1931. szeptember 19-én kihirdette a statáriumot, vagyis a rögtönítélő bíráskodást. A rendkívüli jogrend hatályát nem csupán az erőszakos köztörvényes cselekményekre, hanem az állami és társadalmi rend felforgatására irányuló mozgalmakban való részvételre is kiterjesztették. Ez a szigorítás közvetlen jogi hivatkozási alapot teremtett arra, hogy az illegális kommunista párt irányítóit és aktív tagjait rögtönítélő bíróság elé állíthassák, és felderített tevékenységüket akár halálbüntetéssel sújthassák.
A titkos pártközpont leleplezése és a statáriális ítélet végrehajtása
Az illegális pártvezetés Budapesten, a VIII. kerületi Thék Endre utca 32. szám alatt bérelt ingatlanban alakította ki központi irodáját. Ezen a konspiratív helyszínen folyt a KMP sajtóorgánumainak, a Kommün és az Ifjú Proletár című lapoknak a szerkesztése, innen tartották az operatív kapcsolatot a moszkvai központtal, és itt készítették elő az 1932 augusztusára tervezett budapesti általános sztrájkot. A detektívek azonban Sombor-Schweinitzer József és Hain Péter irányításával már hosszabb ideje megfigyelés alatt tartották a csoportot. A rendőrség álruhás nyomozói a Thék Endre utcai épület körül adatokat gyűjtöttek, majd 1932. július 15-én a hatóságok lecsaptak a titkos irodára, és letartóztatták a szervezkedés teljes vezetőségét.
Noha a nyomozás során hamar egyértelművé vált, hogy a vádlottaknak nem volt közük a biatorbágyi robbantáshoz – hiszen az elkövetőt, Matuska Szilvesztert ekkorra már elfogták Ausztriában –, az ügyészség mégis a kiterjesztett statáriális eljárás alkalmazása mellett döntött. A vád ellenük az állami és társadalmi rend erőszakos felforgatására irányuló bűntett volt.
A rögtönítélő bírósági tárgyalást 1932. július 29-én tartották Töreky Géza tanácsvezető bíró elnökletével. Az eljárás rendkívül felgyorsított tempóban zajlott. A vádlottak védelmét ellátó kirendelt védők, dr. Vámbéry Rusztem és dr. Szőke András hiába érveltek azzal, hogy nem kaptak elegendő időt a felkészülésre. Hiába mutatták be a rendőrségi bántalmazás bizonyítékait, a bíróság minden védelmi indítványt elutasított. A felajánlott bizonyítékokat mellőzték, és a zárt tárgyalás végén meghozták az ítéletet: Fürst Sándort és Sallai Imrét kötél általi halálra ítélték.
Az ítélet elleni tiltakozásul mind hazai, mind nemzetközi szinten jelentős akciók indultak, és a tiltakozáshullám részeként megalakult a Halálbüntetés-ellenes Szövetség is. Ennek ellenére az illetékes kormányzati szervek a benyújtott kegyelmi kérvényeket azonnal elutasították, így a halálos ítéletet még aznap, 1932. július 29-én végrehajtották a Markó utcai fegyház udvarán.
A szocialista mártírkultusz és a Fürst Sándor utca valamint a Sallai Imre utca utóélete
A második világháborút követő kommunista hatalomátvétel után az 1932-ben kivégzett politikusok alakja köré tudatosan kiépített mártírkultusz szerveződött. Az állami propaganda a munkásmozgalom kiemelkedő hőseiként mutatta be őket, és nevük széles körben beépült a mindennapi közgondolkodásba. Országszerte számos közoktatási intézményt, vállalatot és közterületet neveztek el róluk: Budapesten például nyolc különböző helyszínen létezett Fürst Sándor utca, míg a fővárosban és a vidéki városokban egyaránt megszokottá vált a Sallai Imre utca elnevezés. Perükről és életükről propagandakiadványok, monográfiák sora jelent meg, köztük Domokos István 1962-es kötete.
Az 1989–1990-es rendszerváltást követően a szimbolikus politizálás keretében a közterületek elnevezését felülvizsgálták. A Fürst Sándor utca és a Sallai Imre utca elnevezéseket csaknem minden településen lecserélték, visszakapva korábbi vagy új történelmi nevüket.
A modern történettudomány ma már jóval árnyaltabban értékeli a folyamatokat. Jogi és eljárási szempontból nyilvánvaló, hogy koncepciós elemeket tartalmazó, aránytalan politikai megtorlás történt, hiszen egy olyan terrorcselekmény ürügyén végezték ki őket, amelyhez bizonyíthatóan nem volt közük. Ugyanakkor a történeti tényekhez hozzátartozik az is, hogy a Sallai Imre és társai által irányított illegális KMP valóban a fennálló államrend erőszakos megdöntésére törekedett.
